A vizsgaidőszak végeztével háromnapos csapatépítő táborozásra gyűlt össze az MCC Dobogókőn.

Pihenjük ki magunkat? Hiú ábránd, hiszen programok tömkelege, majd éjszakába nyúló beszélgetős bulik várnak ránk. Noha passzív pihenésre valóban kevésbé volt lehetőség, mégsem állíthatom, hogy nem regenerálódtam a vizsgákra való készülés egyhangúsága után.

A tábor lényege számomra két momentumban jelentkezett: embereket ismertem meg, előfeltevéseket bíráltam fölül, esetleg árnyaltam, vagy a már eddig is közelállókról mélyebb benyomást szereztem. A másik tényező az új információk, a sajátomtól eltérő álláspontok, életszemléletek megismerése, amely lehetőség a szálláshely jellegéből is adódott: „Shaolin falu” lévén kísérletet tett a kínai kultúra iránti érdeklődés felkeltésére.

Kalandos „vízválasztó” volt a megpróbáltatásokkal zsúfolt erdei túra, hiszen a kreativitást igénylő szellemi akadályokon kívül a terep végletekbe bocsátkozó szeszélyességével is meg kellett birkóznunk: hegymenetben jó néhányan elhasaltunk a csúszós sárban (sokszor éppen egymás segítségére sietve), ehhez képest a lefelé tartó hófödte-jégbordás ösvényeken már egészen magabiztosan tipegtünk. És mindezt természetesen jókedvűen!

Hasonlóan mókásak, de konszolidáltabbak voltak az alapvetően egymás megismerését játékos formában szolgáló programok.

E három nap néhány fontos dologra biztosan jó volt: szemlélődhettünk, tapasztalhattunk, hallgathattunk, beszélhettünk, megismerhettünk, s ha akartunk, ha nem, mutathattunk valamit magunkból – végig szem előtt voltunk.

Barkóczi Dóra

Megérkezésünk után Horváth Gabit követve a közeli falu vendéglátó-ipari egységét látogattuk meg. A visszaút már viccesebb volt, de nem az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt, hanem azért mert a sötétben eltévesztettük az utat, s így a bokrokat és a drótkerítést kellett leküzdenünk, mint akadályt. Aztán este újabb meglepetés ért azzal, hogy nem csak a falu, hanem az egész tábor története a shaolinok köré lesz építve. Már ekkor is gyanús volt a dolog, de ezt még elhomályosította azt esti iszogatás. Na de másnap reggel a Thai Chi után ezer százalékig biztos voltam a dolgomban, hogy itt az alkalom, hogy híres filmsztár legyek, a magyar „Bruce Lee”. Ennek megfelelően igyekeztem a napot a csapatommal végiggürizni, hogy minket válasszanak a hőn áhított szerepre!!! Szerintem nem okoztunk csalódást, bár lehet, hogy a többiek ezt máshogy gondolnák.

Aztán másnap megtudtuk a nagy hírt, a mi csapatunk nyerte a vetélkedést, bár a nagy lehetőség elmaradt, csak egy baseball sapkát kaptunk ajándékba, s nem a beígért Hollywood-i szerepet. De sebaj, legalább néhány tapasztalattal és ismerőssel gazdagabbak lettünk (no meg a kaqun víz „Nobel” díjas titkával).

Bendes Csaba

Hogy mivel kezdeném? Talán azzal, hogy ez a shaolin falu eléggé Isten háta mögötti hely. Teljes sötétségben kifejezetten izgalmas volt az erdei úton menetelni és el-el ugrálni a merészen száguldozó autósok elől. Győzedelmesen megérkezve pedig egyenesen a shaolin szerzetesek legtitkosabb szertartásaiba tekinthettünk be. (Pl.: ki milyen testrészével tud elhúzni nagyobb és súlyosabb tárgyat. De gondolom erről már sokat meséltek.)

Aztán nem lehet kihagyni az esti bulikról szóló elbeszélést sem. Nagy szerepet játszott ebben, hogy ki mennyi üveg alkoholt cipelt magával a hátizsákjában otthonról. A kitartóbbak és a szemfülesebbek táskája inkább ezzel, mint ruhákkal volt tele.

Nem felejtkezhetünk meg a játékokról sem. A csapatok ádáz küzdelmet folytattak egymással az elsőségért. Különösen a „Fagyott-Szerzetes” fedőnevű teljesítménytúra volt a legizgalmasabb. (De erről talán Gergő és Horváth Gábor tudna mesélni…)

A kreativitást, csapatmunkát és problémamegoldó-képességet stb. egyaránt igénylő feladatok teljesítése után, egy-két kollégista társunk még természetismereti kiselőadást is tartott: tavakról, folyókról, halakról, busákról…

Végezetül azt mondanám, hogy remek hely ez a Dobogókő. Ugye tudjátok, hogy itt van a Föld „szívcsakrája”. Biztosan ez hatott pozitívan mindenkire, főleg néhány kollégára este, éjfél után. Legalábbis az arcukon már igencsak a Nirvána-béli boldogságot lehetett felismerni. Vajon miért is…

Venyige Róbert

Nem mindenki jött el, pedig a részvétel kötelező volt. Nem mindenki szívesen jött, merthogy kötelező. És végül, lehet-e egyáltalán valami jó, ami kötelező? Igen, szerintem igen. Dehogy mit gondolnak erről a többiek, arról az ő beszámolóikból tudhattok meg egyet s mást.

A közösségépítés volt a célunk, mégpedig a Dobogókőhöz közeli shaolin faluban, téli vizsgáink végeztével. Már ez egy kicsit bizarrnak tűnt, főleg, amikor kiderült, hogy itt magyar és kínai menü is van. Hiszen mi közünk nekünk távoli barátainkhoz, valamint a kung fuhoz és miért kell rögtön első reggel thai-chivel indítanunk? De a collegisták nyitottak, így mindenki pózolt, bizsergett és áramoltatta a chi-t. Aztán jött egy személyiségteszt és a hegy. A csapatok kezdtek összeszokni. Másztak, érveltek és nagyon kreatívok voltak minden akadálynál, melyet a teambuilderek állítottak eléjük. Kis közösségek alakultak, így egy lépéssel közelebb jutottunk nemes célunk felé. Persze aztán az este folyamán sem hagytuk el a szabadság kis köreit és „lazítottunk” egészen hajnalig.

A második napon már esett, így a helyzet kissé komorodott. Azért mi próbáltunk még inkább egymásra hangolódni. Rajzoltunk, körülírtuk becses fogalmainkat, melyek a Collegiumunkhoz kötnek minket és beszélgettünk. Voltak, akik hosszú szál spagettikkel kapcsolódtak össze, mások pedig megrezegtették a falakat. Szó szerint. Együtt, közösen, hiszen így mégiscsak élvezetesebb.

Az persze egyikünket sem hagyta hidegen, hogy egy shaolin falu adta táborunk keretét. Bár nálunk senki sem kémikus, azért támadtak kétségeink, hogyan lehet egy oxigén molekulát felosztani. Pláne négyfelé. Aztán az is elgondolkodtatott, hogyan lehet egy férfinak akkora belső ereje, hogy csak úgy kiszippantsa „féltett kincsét” a másik markából. De erről ennyi talán elég is. Hisz a lényeg, amit itt megtanulhattunk, hogy semmi sem lehetetlen. Még ha az a fizika törvényeinek ellent is mond.

Talán egy fecske nem csinál nyarat, de azért megpróbálhatja. Veszteni valónk nekünk sem volt sok, mikor egy hétvége alatt szerettünk volna közösséggé válni. Megpróbáltuk és legalább új élményekkel gazdagodtunk. Amelyek azonban most már mindannyiunkkal közös emlékeink.

Körmendi Anikó